honlaptérkép  ]   [  kapcsolat  ]


 


  

Történelem:

LátképKiskutas, régi népi építészetében, öltözködésében, népszokásaiban, beszédében, hagyományaiban közeli rokona, sőt sokban azonos volt a tőlünk 10 kilométerre, a Zala folyótól délre kezdődő, a néprajztudomány által Göcsej néven számon tartott néprajzi tájegységnek. Az egyes néprajzi elemek áthúzódása összefügg a természet adta azonos lehetőségekkel. A lakó és gazdasági épületek falazatához kő nem állt rendelkezésre. A tégla-és cserépgyártás később alakult ki, és azért különben is pénzt kellett adni. Adva volt a mérhetetlenül nagy erdőség, mely 1879-ig közös községi tulajdont képezett. Fából, fával kellett építkezni, és mivel ezen a vidéken elegendő nád nem állt rendelkezésre, zsúpszalmával (rozskévékből kézi csépléssel előállított fedőanyag) fedték az épületeket. Házasodások, rokonlátogatások során, mesteremberek segítségével megismerték a fával történő építkezések, az oromzatok díszítésének a módját. A többi azonos néprajzi elem áthúzódása a Göcsej tájegység szomszédsága következtében természetes folyamat volt. A szeres elnevezés is a Göcsej-Hetés rokonságra utal. Egészen az 1940-es évekig a népi szóhasználatban a középkori falumagtól délre eső újabb házcsoportot alszernek (aszer), az északra, tehát a dombhát magasabb részén épülő falurészt fölszernek (föszer) hívták. Az egyes tárgyak nevének kiejtése is erre utal: pld. alma = óma, szalma = szóma, gereblye = grábla, gazdasági villa = vella, tyúkok = tikok, létra = lajtorja, vesszőkosár = silinga, zsúpszalmából készített tárolóedény = véka, padlás =hiéba, Mária = Mári, stb.

Település, termelés

A Kárpát-medence a 11-12. század fordulóján viszonylag sűrűn lakott belső sík-és dombvidékekből és az ezeket körülvevő lakatlan vagy gyéren lakott hegyvidékekből, a mélységben is tagolt, gyepüelvű, szintén alig lakott védett területekből állt. E korszakból származó oklevelek szerint a lakosság kizárólag állandó falvakban élt. Az országszerte végzett ásatások szerint 3 X 4 méter alapterületű, földbe mélyített, sűrűn egymás mellett levő csoportos veremházakban laktak. Az egyes házakat két ágasfára támaszkodó sátortető fedte, leginkább nádból vagy szalmából. Országosan az igavonó ökör volt a földművelés alapja. A ló már inkább társadalmi réteghez, etnikumhoz kötött volt. Az eredeti lóállomány a kis termetű, igénytelen keleti fajta (hucul) lehetett. Juhtartás, makkoltató sertéstenyésztés, baromfitartás volt a népélelmezés alapja. A mezőgazdaság fő termelvénye a gabona (búza, rozs, árpa). A zab termesztése másodlagos és az abrakolást szolgálta. Általános volt az árpa- és méhsör valamint a bor előállítása. A termelt élelmiszereket kiegészítette a családtagok erdei gyűjtögetése (ehető gombák, gyümölcsfélék), a vadfogás és a halászat. Házilag történt a ruházkodás fő anyagának (állatbőr, rostnövény) termelése, előállítása, a bőr durva kikészítése, másrészt a kendernek, a lennek tókákba való áztatása, tilolása, fonása, szövése. A birtokos réteg minél több szolganéppel rendelkezett, annál mélyrehatóbb munkamegosztással igyekezett a legkülönbözőbb igényeit kielégíteni vagy termékjáradék formájában beszerezni. A városi polgárság még nem alakult ki. A korai feudális időszakban szabad, szolga és félszabad rétegekre oszlott a társadalom.

A korai feudalizmus - 1116 -1241

Ebben az időszakban váltak általánossá Magyarországon a feudális termelési viszonyok, ami a tulajdonviszonyokban bekövetkezett minőségi változást jelentett. A korábban jobbára legelőnek használt föld és állatállomány közös birtoklása helyett mindinkább a magántulajdon került túlsúlyba. A szántó, legelő, erdő azonban jórészben községi közös tulajdont képezett. A legelőket részben szántóföldekké alakították át. A társadalom az uralkodó és alávetett osztályra oszlott, csökkent a szabadok száma. Ebben a korszakban a földművelés feltétlenül ekés földművelés volt. Legfontosabb munkaeszköz az eke és az ökör. A gabonaszem kinyerését kézi csépléssel végezték, a gabona őrlése őrlőköveken és malmokban történt. A szőlőművelés, a gyümölcs- és kertkultúra kialakulása a 11-12. századra tehető. A 12. század elejére kialakult a feudális földmagántulajdon monopóliuma. Ezen a király, az egyház, és a világi birtokosság osztozott. A királyi tulajdonú földek túlsúlya volt a meghatározó, mert ebben a korban a világiak a földnek 15 százalékát, az egyháziak, pedig 10 százalékát birtokolták, az összes többi föld a király tulajdonát képezte. A tulajdonviszonyok terén az igazán nagy változás II. Endre uralkodásának időszakától következett be. II. Endre királyunk uralkodása alatt és utána nagy mértékeket öltött a királyi birtokok elidegenítése ajándékozás formájában az egyház, de főleg a világi előkelők javára. Így fogyatkoztak a királyi tulajdonban levő földek, köztük a várföldek is. A Gébárt nevű várföld is ekkor került a szomszédos birtokosok tulajdonába. Már korábban a király által adományozott birtokok mellett sok főúr erőszakkal is foglalt el földet, ezen utóbbiak visszavétele érdekében adatott ki az 1221. évi királyi rendelet.
Kutas nevének első írásos említése ebből a korból származik, és a birtokadományozással függ össze. 1211-ben II. Endre királyunk Fábiánnak és Vincének adja a Gébárt várföldet, mely összefüggött nyugat és észak felől az ő Kutas és Lovászi nevű ősi földjeikkel. Fábiánnak három fia volt: Krejnik, Androcinus, és Máté. Birtokaik Aracsán, Lovásziban és Kutason voltak. Ezeken 1264-ben megosztoztak.
Még a 14. század elején, vagy még korábban történhetett, hogy a vasvári káptalan megjárta Iván és Bereck Kutas nevű földje határait. Ugyanis Kálóz fia Kálóz azt állította, hogy ezeknek nincs ott birtokuk. De mivel azoknak nemzetségbelijei (Kálózé is), köztük Fábián fia Androcinus és ennek fia Androcinus is azt mondták, hogy igenis van ott földjük, a káptalan 1328-ban kiadta a határjárásról szóló okleveleket.
Marcel fia, Gyüke itteni birtokát Károly Róbert királyunk valamilyen nyomós ok miatt az Ákos nembeli Mikcs bánnak adta. Tizenkét nemes, bizonyára kutasiak, a nádor előtt 1335-ben a közgyűlésen perbe fogta Mikcset, de Károly Róbert parancsot adott ki, hogy a neki adott birtokok tárgyában ne ítélkezzen senki, mert felel azokért. Meg is maradt a bán birtokában, mert 1364-ben Kutasi Kálóz fia, Pál fia János és fia Kálóz megegyeztek kutasi birtokukat illetően. Azokat a határokat vették alapul, amelyek szerint azt Kálóz fia Gyürke bírta. Ennek emlékét a máig is megmaradt "Pörös-dűlő" neve őrzi.
1371-ben Ákos mestert és fiait Kutasinak is mondják. Ákos fia László 1386-ban kelt végrendeletében Kutas felét a feleségének hagyta, a másik felét, pedig unokahugának, Sárának, Mikcs özvegyének. Ebben az időben említik először Nagykutas néven a Mikcs özvegye birtokában lévő Kutast, ahol Éberhárd püspöknek is volt 1412-ben 11 jobbágya. A másik Kutast, a mai Kiskutast és Kálócfát az 1386-os végrendelet szerint Kutasi László halála után annak özvegye kapta. Ettől kezdve beszélnek külön Nagykutasról és Kiskutasról. Írásos emlékekben 1439-től Kyskuthus alakban olvashatjuk.

Térfigyelő
A Kálócfapusztai Szűz Mária Neve Kápolna
tovább »
Kálócfapuszta kápolna
GALÉRIÁINK tovább »»
LAPOZGATÓ tovább »»
Együttműködő partnerek:
Helikon rádió
Zalai Hírlap
V. kerület
Nagykutas
eMagyarország
Festetics Kastélyszálló Szeleste
© 2008-2014. kiskutas.hu! Minden jog fenntartva! Webmester: Geszta