KISKUTAS község honlapja
[  honlaptérkép  ]   [  kapcsolat  ]


 

 
Szabad mondatok:

Nagyné Dr. Tóth Margit: Mindennapi halálfélelmeink

   Halál és halálfélelem. Az ember rebegve, suttogva mondja ki e szavakat. Van egyáltalán olyan ember, akit e kifejezések hallatán nem fog el a szorongás?

   Első találkozásom a halállal még egészen kicsi gyerekkoromban volt. Lehettem tán 4-5 éves. Édesapám falujában szenderült jobblétre valamelyik távoli öreg nőrokon, akit az akkori szokás szerint a ház tiszta szobájában ravataloztak fel. Anyám óvott a halottal való találkozástól, mondván, hátha rémálmai lesznek a gyereknek. Nagyanyám így szólt: Mári nénjét nem érte váratlanul a halál. Felkészült az arra! Vagy látsz az arcán egy csöppnyi félelmet, ijedt tekintetet? Ugye, hogy nem! Menjen csak az a leány, hadd szokja meg, hogy aki a világra jön, annak előbb-utóbb mind ez a sora. Születünk, meghalunk.

Egy álló éjszaka siratóasszonyok tették a dolgukat, majd másnap délelőtt nyitott koporsóban kihozták az elhunytat az udvarra, és ott köszöntünk el tőle. Apám az ölébe vett, úgy járultunk a néne elé. Az asszony olyan volt, mintha aludt volna. Szemei lehunyva, arcán a vonások kisimulva, kezei mellén imára kulcsolva. Nagyanyám megsimogatta a fejem, aztán felbökött az ég felé, és azt mondta: „Neki már jó helye van ott fenn a csillagok között. Ha a Hold is feljön, meg az éj is leszáll, meglátod, az ő csillaga fog a legfényesebben ragyogni!” Ahogy besötétedett, lestem az eget, és fel is tűnt az első égi vándor, ahogy nagyanyám hívta, az Örökké Ragyogó, azaz az Esthajnalcsillag. Máig fogalmam nincs, Rezka mama, ez a két osztályt végzett parasztasszony honnét tudta a Vénusz egyiptomi nevét! Talán az évezredek óta fennmaradt szájhagyomány útján? Ki tudja! Azt azonban mama az eszembe véste, csak az hal meg igazán, akit elfelednek. Nem kell ahhoz nagy embernek lenni, hogy a neved fennmaradjon. Ha jól szerettél, ha rendesen tetted a dolgodat, és csak egy picit voltál képes adni a világnak, mindig lesz valaki, aki elmorzsolja a neved, és akkor a Te csillagod is leragyog reá. Akkor nem is haltál meg, csak a tested porladt el, de a lelked, a szellemed örökké fog élni!

Ezek a szavak a mai napig visszacsengenek a fülemben.

   A halállal való második találkozásomkor még nem töltöttem be a tizennégyet. A játszótéren voltunk a barátnőmmel, amikor a 6 éves Katikát, odavezette hozzánk az édesanyja, és megkért bennünket, vigyázzunk rá addig, míg ő átszalad a boltba. Katika sápadt volt, kopasz, azt beszélték, a vére beteg, vannak sejtek, amikből sok van, és vannak olyanok, amikből nagyon kevés. Sokat hordták Szombathelyre, és olyan életvizet kapott, amiben gyógyszerek voltak, és attól hullott ki a haja. Sosem nevetett, mindig szomorú volt, barna szemei mélyen ültek. Szerettük volna, ha a kislány legalább egyszer elmosolyodik, ezért barátnőmmel azt gondoltuk, a hintázás biztosan tetszeni fog neki. Először csak egy mosoly fakadt Katika arcán, majd halk nevetés, végül kacagás. És kérte: „Magasabbra, magasabbra!!!”. Aztán egyszer csak eleredt az orra vére, és már a szájából is bugyogott a vér. Mit bugyogott, patakzott! Gyorsan lekaptuk a hintáról, törölgettük az arcát, az orrát. Észrevettük, ha oldalra fordítjuk, könnyebben kap levegőt. Mélybarna szemei megteltek könnyel, a vérzés lassan elállt. Katika csak annyit motyogott: Nagyon jó volt! Aztán a sápadt arc még sápadtabb lett, az ajka halványkékbe fordult, a szeme kitágult, és elfelejtett levegőt venni. Mire felocsúdtunk, Katikát elvitte a halál. Katika sem félt, az arca sima volt, és bámult a messzeségbe, valahova, ahova rövidke sorsa szólította.

A temetésen természetes volt, hogy a felravatalozott kislánytól elbúcsúzok. Bár ne tettem volna! Arcán még mindig ott virítottak a vérfoltok, a boncolás okozta fejbőrseb tátongott, és a szeme is nyitva volt, de most hidegen, üvegesen nézett. Görcsös ujjai közé a kedvenc maciját passzírozták, hogy a túlvilágon legalább egy kedves ismerőse vele legyen!

Akkor, és ott megfogadtam, ha orvos leszek, sosem fogom megengedni, hogy a halottat ne lássák el tisztességesen, és a szerettei ne tudjanak méltó körülmények között búcsút venni tőle!

   Persze az én fejemben is megfordult sokszor, milyen lesz az utolsó út. Váratlan, hirtelen tör rám, erőszakkal, vagy, ahogy Petőfi írta: „ágyban, párnák közt halok meg”. Fog-e fájni, vagy egy betegség miatt már megváltás lesz, ha megszabadulok az élettől. Tudom, nem szeretném, ha férgek rágnák testemet, de azt sem szeretném, ha mint múmia kövesednék meg, és évezredek után forgácsolnának szét avatatlan kezek. Nem szeretnék hideg, nyirkos földben fázni, inkább odahaza lennék, szeretteimmel, még ha ez csak por alakjában adatik is meg. Azt sem tudom, saját halálom közeledtének híre leblokkol, és szorongani kezdek, esetleg félelmemben elbujdosok, vagy éppen ellenkezőleg, pont akkor kezdek el csak igazán élni. 

   Szoktam mondani, ahhoz, hogy az ember geriáter legyen, genetikusan determináltnak kell lenni. Nálunknál többet senki nem találkozik a halállal! Hogy ezt a pszichés terhelést bírjuk, már eleve olyan körülmények között kell felnőni, és az életet megtapasztalni, hogy a kaszás ne váltson ki az emberből félelmet. Ha jön az utolsó nap, az utolsó óra, akkor teljesen oda kell adnod magad a betegnek, a hozzátartozóinak, velük eggyé kell válnod, tudnod kell vezetni őket. A haldoklónak érezni kell, nincsen egyedül! Van, aki fogja a kezét, van, aki meghallgatja, és van, aki megsimítja verejtékben úszó homlokát. Tudnia kell, mi lesz hátrahagyott szeretteivel, hogy ő maga is minden fontosat megcselekedett. Tudnia kell, a hosszú úton mindvégig vele vagyunk, megszabadítjuk kéretlen fájdalmaitól, a szenvedéstől. És ha már rendezte dolgait, nyugodtan megy a végtelen ismeretlenbe.   

Az elmúlt hatvan-hetven évben, ahogy az urbanizáció teret fogott, a generációk messze kerültek egymástól. A szűk lakásterek nem tették lehetővé, hogy már a kisgyerek is alkalmazkodjon az öregekhez, lássák, az elmúlás az életünk része. Az emberek azonban nem csak az elmúlást és elengedést nem tanulják meg, hanem olyan fontos dolgok is hiányoznak az életből, mint a megértés, a szeretet, egymás végighallgatása, vagy egyáltalán: csak egy simítás az arcon! Tudják-e azt Önök, hogy naponta hány simogatást kéne kapnunk, hogy azt mondhassuk, ma nagyon jó napom volt? Egyet? Kettőt? Ötöt? Nem!!! Tizennyolcat! S ehhez a tizennyolc finom mozdulathoz nem szükségesek szavak, könnyek, csak lágyan felemelni a kezünket, és megérinteni a másikat.

Tessék elgondolkodni! A haldokló manapság hány simogatást kap? Egyáltalán van mellette valaki? Csak hideg kórházi szoba, dermesztő éjszakai kékes szűrt fények. Esetleg a szomszéd szobából nyöszörgő hangok szólnak, vagy belerondít a csendbe egy-egy éles csengőszó.   

A családtagokkal a legnehezebb a dolgunk. Megrémülnek a szeretett személy elvesztésétől, hiányától, attól a tudattól, hogy soha többé nem érinthetik meg a drága testet. Igyekeznek pár perc, vagy óra alatt bepótolni mindazt, amit az évek során elmulasztottak. Kemények, vádaskodók, olykor agresszívek, és rajtunk orvosokon, nővéreken kérik számon mindazt, amit ők maguk sosem tettek meg. Ahelyett, hogy adnának a haldoklónak egy korty vizet, még arra is a nővért utasítják. Nem tetszik nekik a szó, a hangsúly, a hangnem, nem jó az étel, az ital, nem elég tiszta az ágynemű és nem elég tiszta a beteg teste. Az a test, amit nekik illett volna szeretni, gondozni és az utolsó percig elkísérni.

   Fontos tudatosítani az emberekben, mindig teljes életet kell élni, ennek minden dimenziójában, magasságában és mélységében egyaránt. Talán ezzel elérhetjük, hogy a szomorúság kimarad, a félelem jelentősen csökken, a fájdalom pedig a mai korszerű orvostudomány vívmányait alkalmazva eltűntethető. Így mindegy mennyit éltünk, életünk végére már csak a szépség marad.

 

   Én, aki naponta akár többször is szembenézek a halállal, sosem tudom elfogadni annak tényét. Pedig tudom a helyem a világban, tisztában vagyok vele, aki világra jön, annak egyszer el is kell menni. A sorsot senki nem kerülheti el.  

Hányszor, de hányszor gondoltam már végig! Az élet első pillanata és a halál között mindenkinek más és más idő adatik meg. Van, aki tud élni a perceknek tűnő évekkel, van, aki nem. Van, akit készületlenül ér, és vannak, akik hosszú ideig sínylődnek, míg rájuk lehel a kaszás. Hány és hány utolsó percet asszisztáltam végig! Sok olyat, amikor megkönnyebbülés volt a haldoklónak az elmúlás, és sok olyat, amikor a haldokló félve a szenvedéstől, remegve, kezemet szorongatva lépte át Szent Péter kapuját. Sosem fogom megszokni! Érzem a haldokló testének minden rezdülését, a szervek erőlködését. Mikor már semmi sem működik, csak a szív, meg a tüdő, és e szervek őrült versenyfutása igyekszik kitakarítani az elhasználtat, az elkopottat, azt, amit már megevett az enyészet. A szív is zakatol odabent, mert ő aztán az utolsó leheletig teszi a dolgát. A dobbanások, mint korbácsok csattognak, tovább, tovább… De hova, mikor már iszappá sűrűsödött a test, és szinte megfojtja önmagát? És utazik a lélek, még egy utolsó légvétel, aztán tág szemekkel rámeredünk a világra és nincs tovább. Azaz hogy van, van az ÖRÖKLÉT! De megtudhatjuk-e ezt valaha, van-e bizonyíték? Könnyebb-e, ha hívők vagyunk? Miben és kiben higgyünk? Én azt mondom, a végtelen szeretetben. Mert meghalni sem jó egyedül! Legalább egy valaki legyen, aki fogja közben a kezünket, akinek érezzük melegét, aki ránk leheli utolsó csókját a halál előtt.
Halász Gábor, Kiskutas Polgármesterének ünnepi beszéde Kiskutas Község 800 éves jubileumán - Kiskutas Napja, 2011. július 30.
Kölcsey Ferenc: Emléklapra
Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökűl ha kihúnysz: A haza minden előtt.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégek, Vándorok és Utazók, akik velünk ünnepelnek! Igentisztelt Elnök Úr, Képviselő Urak, Tisztelt Polgármester Urak! Becsült és szeretett Erdélyi Testvéreink, Kibéd Község Polgárai! Tisztelt Nagykutasi Kutasiak! Kedves Művészurak, Művésznők! Drága Anyám, és Családom, Kedves Barátaim! Kedves Segítőim és Fékezőim!
És mindenekfelett Kedves Kiskutasi Polgárok!
 
Isten hozott benneteket e földre, melynek neve éppen 800 éves ma.
 
Több adatott nekem Istenem, mint azt gyermekésszel gondoltam. Engedtem, és Te hajlandó voltál, hogy fogd a fejem és vigyél oda, ahol erőd és akaratod, a feladatot adja. Itt vagyok. Itt vagyunk ezen az ünnepen, testünk-lelkünk fehér ingben, erőnk teljében, nem feledve a közös feladatot és kihívást, a fennmaradást.
800 évesek vagyunk.
 
E csöpp falun átgyalogoltak háborúk, megszállások, forradalmak, felkelések, és zsarnokok bakancsai, épp úgy, mint Európa bármely városán.
De tizedelt minket járvány és betegség is, ahogy az egész országot. Magyarország bajaiból, a Magyar Nemzet bajaiból kivette a részét Kiskutas. Kicsinységünk nem jelentett mindig és mindenben hajlékot.
 
A két-háromszáz fős közösség kiállta a legkeményebb próbákat, és ha nem is mindig égre néző arccal, de emelt fővel viseli - immár 800 éve a korábban Kuthus, 1439-től pedig Kiskutas nevét.
 
Nincs időnk rá, és módom sem nyílik arra, hogy történelmi áttekintésre hívjam Önöket, de van néhány alapvető gondolat, amit a teljesség igénye nélkül elmondok most.
 
Kutas első írásos említésének időpontja 1211, amikor a lakosság egymás mellet lévő csoportos veremházakban élt. E korban a királyi földek túlsúlya volt meghatározó, amelyen II. Endre (András) királyunk változtatott, így községünk írásos emléke birtokadományozással függ össze. Egy 1386-os végrendelet eredményeképpen említik külön Nagykutast és külön Kiskutast és Kálócfapusztát, vagyis falunk nevét Kiskuthus alakban 1439-től olvashatjuk.
Kálócfa puszta Kiskutashoz tartozik a kezdetek óta, nevét valamelyik Kálóz-tól kapta, valószínűleg 1364-ben. Kálócfa fénykorát a Farkas család idejében a feudális viszonyok végén élte, ekkor, 1753-ban építették Szűz Mária tiszteletére a kápolnát, amely most is Kiskutas ékköve. Keresztúry Dezső író, műfordító, költő, később miniszter és akadémikus gyermekkorában többször járt Kálócfán és így szólt róla: „Emlékezetem zalai udvarházat idéz fel, szelíd domboldalon, sűrű lombú fák közt. A házban két öreg kisasszony élt. A fiatalabbik sokat olvasott (költő volt), az idősebb nővér vezette a gazdaságot.”
Kálócfán külön temetőt nyitottak az 1400-as évek közepétől. Sok bővízű, nyáron is hideg kutunk van, forrásaink a népi hiedelmek szerint gyógyító hatásúak.
A falunak nem volt közösségi épülete egészen az 1950-es évek közepéig-végéig, majd szinte egyetlen fillér állami hozzájárulás nélkül, felépült 1958-ra a kiskutasi Faluház.
A rendszerváltás után, a térség és Zalaegerszeg közműtársulásaival Kiskutason 1995-re a vízvezeték, ’98-ra a gázvezeték, 2002-re a csatornarendszer is kiépül. Ezek után azonban a lendület megtorpant.
A 2006-2007-es esztendőkkel új, de inkább azt lehetne mondani a réges-régi ritmusára talált a falu.
 
Néhány év leforgása alatt részben megújul a Kálócfapusztai Műemlékkápolna, külső renoválása 2007-ben megtörténik, 2010-re teljes egészében felújításra kerül az 1958-ban épül Faluház, ugyancsak elenyésző állami pénzből, az emberek összefogásával. A teljesen használhatatlanná vált régi iskolaépület nem csak új nevet kap, - Kiskutasi Kulturális Menedékház, hanem teljes egészében felújításra kerül, az Imaházzal együtt.
Könyvtár és e-Pont kap helyet itt. Az elhagyatott, törmeléktől és szeméttől dimbes-dombos udvar pihenőparkká, ligetté szépül.
 
Mindössze fél évtized után elmondható és megtekinthető: nincs olyan középületünk, amely ne lenne felújítva a 21. század elvárásainak megfelelően. A középületek stílusa ugyanakkor megmaradt, megőriztük. Maradt zalai jellegű, a kutasi tájba illő. Nem törtük a fejünket iparterületek és könnyűszerkezetes, a falu testén idegentestként lógó lakóparkok kialakításában. Kálócfapusztát is hagyjuk a saját maga ütemében beépülni.
Ha elindulnak megismerni Kiskutast, érdemes megcsodálni a 360 éves tölgyfánkat a temetőnél, érdemes elsétálni Kálócfapusztára, érdemes szertenézni a kiskutasi dombok gerincéről, érdemes átgyalogolni nagykutasi testvéreinkhez megnézni a Templomot, és érdemes velünk beszélgetni, sőt terveket szőni. 
És legfőképpen érdemes velünk tenni, cselekedni valami jót, mert kitartók, jószívűek és szorgalmasok vagyunk.
Szorgalmunk és összetartásunk szinte egyedülálló, és arra is rájöttem, hogy ez a közösség valami rejtélyes sorsforgatókönyvvel rendelkezik.
Mindig akkor, és akkorát lép, amennyit létezése megkíván. Pont annyit.
Ez így volt II. Ulászló idején, vagy a két világháborúban, így volt ’56-ban, de így volt 2006-ban is.
Ez a közösség, ha kellett, fordulatra volt képes, hiába ösztökélte a tágabb környezet a mozdulatlanságra, az egyhelyben maradásra.
Ez a közösség határozottan és egyértelműen eltaszítja a neki nem kellőt és sorsán képes fordulatszerűen változtatni, szinte egyik napról a másikra. Példátlan közéleti frissesség jellemző e falu népére. Érezhető az is, hogy ez a közösség egyértelműen törekszik saját bölcsesség felé.
Ez a közösség, ha kell, képes házat építeni, izzadni tetőn, dolgozni a földeken, - és nem csak önmagáért.
Megteszi, mert a közös munka gyümölcse itt marad, Kiskutason. Ez az egyik kulcsa a fennmaradásnak.
Azt is sokszor hallom, hogy a kiskutasiak nyakasak és dacosak. Igen, ebben van némi igazság, nem kötnek kompromisszumot a görbe úton haladókkal.
E közösségben rémisztő erő feszül, és ha úgy tartja a szükség, ez az erő munkás kart mozgat, vagy távol tartja a méltatlan kezeket önmagától.
Ezek adnak magyarázatot arra, hogyan is maradt fenn ez a közösség, ez a falu. Az okokat önmagunkban találhatjuk meg.
Ez a közösség túlélte a törököt, németet, szovjetet és a szívtelen magyart is.
Ez a közösség túlélte a rendszerváltás utáni legnehezebb éveket is, és még gyarapodott is önerejéből.
Ez a közösség nem hitt a térség erőszakos beszervezőinek és rábeszélőinek, akiknek szívük és világnézetük ki tudja hányszor váltott színt.
E közösség egymásnak beszéli el megoldásra váró bajait, nem fölényeskedik erősségeivel, de tudatában van velük.
Ez a közösség, ez a nép pontosan tudja, az élet mely gyümölcsei tehetők egymás mellé sorsunk kosarába úgy, hogy azok üdék, frissek maradjanak, akár 800 évig.
 
Mi akkor is tartottuk az irányt hajónkkal, amikor kifogyott a szél vitorlánkból és nem estünk pánikba, hanem a szélcsendben rendet tettünk a fedélzeten.
E hajó legénysége, ha kellett várakozott, de a célt nem tévesztette szem elől. Ha sodródó, kapitányt vesztett hajó került útjába, vagy mellé, a mi legénységünk nem kalózkodott, támadás helyett útirányt mutatott a boldogulás felé.
A mi falunk mostanában szövetségeket épít az értelmetlen rivalizálás helyett és nem ad teret a gyűlölködésnek, leszámol a 800 évünkhöz méltatlan, romboló szóbeszédekkel.
A mi falunk befogadja az elesettet és a csüggedőt és újra, meg újra átöleli azt, akinek a szíve, lelke idehúz.
A mi falunk legénysége nem engedi le mentőhajóit az első villámcsapásnál és nem menekül, hanem kiáll a fedélzetre, erős mellkasával a széllel, a viharral szembe fordul, mert a mi falunk legénysége jól tudja, ez a hajó az övé, ezt a hajót kell megvédeni, mindenek felett.
Ez a legénység pontosan érzi és tudja, hogy e hajó megmaradása az egyetlen esélye, egyben egy nagyon apró, de nemes biztosítéka annak, hogy Magyarország révbe érjen, újra.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Jelentem Önöknek, hogy e 800 éves névvel itt vagyunk ma is, most is a fedélzeten. Itt is maradunk, és a legnagyobb nehézségek ellenére, nem esik nehezünkre a maradás, itt az északi szélesség 46 és a keleti hosszúság 16 foka keresztezésében, ezen a mindössze 4,7 négyzetkilométernyi területen, a Magyar Honban.
 
Isten áldja Kiskutast, Isten áldja Magyarországot, Isten hozta Önöket!
Köszönöm, hogy meghallgattak.
 
 
Halász Gábor polgármester 2011. március 15-ei gondolatai
„Láthatsz, hogyha tengert úszunk át,
Felhőkről lábat lógatunk,
Ezek mi vagyunk a szabadság vándorai
Szökünk a sötétség elől,
Falakon átrohanunk,
Ezek mi vagyunk a szabadság vándorai.

Nem tudjuk még mi hajt,
A boldogság vagy a keserűség
Az egyik biztos hív, a másik biztos,
Hogy eltaszít rég ezért menni kell,
Addig, míg így van.

Azt sem tudjuk még,
Hogy meddig tart ez az utazás
Meddig száll velünk
A cél felé ez a vitorlás
Addig is menni kell
Azt hiszem, hosszú az út.”
 
Énekli Demjén Ferenc felsorolhatatlan számú díjjal rendelkező zenészünk és költőnk, aki több mint 400 dalában keresi a szeretetet, a szerelmet, és a szabadságot.
 
Kedves Kiskutasi Polgárok, Kedves Ünneplő Barátaink!
 
Vannak, akiket a történelem, a Jóisten és a saját akaratuk, olyan helyzetbe kényszerít, hogy a szabadságért, az ember alapjogáért harcolnia kell, ütköznie kell, vérét kell adnia.
 
A Márciusi Ifjak megtették ezt. Emlékük ma is él, tettük gyümölcsét természetes jogaink egyikeként élvezzük.
 
Látnunk kell, hogy a vérrel írt szabadság felelőssége óriási. Az ünnep éppen olyan súlyt helyez felnőtt vállunkra, mint amilye felemelő ilyenkor hallgatni a Nemzeti Dalt, nézni a lobogónkat és beszippantani a friss, tavaszi levegőbe.
 
Igen, szabadok vagyunk, de nem is fogja senki a kezünk. Felnőttek vagyunk, és ha elbotlunk, egyedül kell felállnunk. Látszólag ez egyszerű, érthető, ugyanakkor mindig megijedünk, amikor rájövünk, hogy lényegében nem atyáskodik felettünk – mellettünk senki.
 
Minden évben elmondom, hogy a szabadságért a magyar nép mennyi vért ontott. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy a magyar honon és nemzeten legalább annyiszor gázoltak át országok, hatalmak, politikai hullámok, mint ahányszor mi magyarok gázoltunk át, saját honfitársunkon, gázoltunk át saját magunkon.
 
Alig volt példa valódi testvéri, nemzeti összefogásra, oly kevésszer fogta szorosan magyar a másik magyar kezét, hogy isteni csoda, hogy még létezünk itt, Európa közepén.
 
Valahogy mindig az út elején, vagy közepén, de mindenképpen a küldetés beteljesítése előtt, mi magyarok feladjuk, szétszéledünk, miközben egymást okoljuk és magyarázzuk, miért nem értünk az út végére.
A viták viharában végül tényleg bebizonyosodik és ki is mondjuk, hogy az óhajtott célt nem értük el.
 
Nem értük el, mert feladtuk.
Mert félbehagytuk.
Mert a rajtvonalnál egymás lábára léptünk.
Mert a nekirugaszkodás helyett az első lépés a másik elgáncsolása volt.
Mert keserűen irigyek voltunk és nem bíztunk egymásban.
 
Más a helyzet velünk, kedves Barátaim, itt, Kiskutason!
 
A túlnyomó többség kőkeményen kitartott, közös vállalásainkat nem adtuk fel, nem hagytuk félbe. Terveinket nem engedtük megtorpedózni, nem hittünk a rémhírkeltőknek és nem hittünk választási kalandoroknak.
Nem engedtünk a 48-ból!
Ugyanakkor nem voltunk hitetlenek.
 
Hittünk egymásban. Én hittem magamban és bennetek, Ti hittetek a közösségben és bennem.
Ez a bizalmi szövetség az alapja és alfája annak, hogy terveink célba értek és célba érnek.
 
Ez a szövetség pedig nem kapna teret és levegőt a szabadság eszméje és hétköznapi beteljesülése nélkül. Ezért is fontos 2011-ben a 48-as szabadságharc és forradalom vívmánya. A szabadság.
 
Ma a hétköznapi harcosokról, a mindennapok hőseiről, és áldozatvállalóiról kell szólnom, róluk is beszéljünk, rájuk is gondoljunk.
Azokra, akik a létbizonytalanság küszöbén bíznak a tisztességben és a becsületben, kezük dolgos, szívükben szeretet, lelkükben kitartás.
 
Ők azok, akik hajnalban kelnek, hidegben buszra várnak és néma közönnyel jegyzik margóra: örülni kell, hogy van mivel, és van hova járni dolgozni.
 
Ők azok, akik fillérekért tanítanak, gyógyítanak és ők azok, akiket a kristálytiszta hazaszeretet tart vissza attól, hogy itt hagyjanak minket, és máshol keressék boldogulásukat.
 
Ők azok, akik gyermeket nevelnek, és fogalmunk sincs, milyen világ vár fiukra – lányukra, mert kényszerűen elfogadott létforma lett a tervezhetetlen sors.
 
Hölgyeim és Uraim, mindezek ellenére hiszek abban, és úgy gondolom, sőt, meggyőződésem, hogy a remény és a bizakodás most nem alap nélküli.
Van néhány jelentéktelen törekvés szétzilálni az egységet, idézőjelbe tenni a szükségszerű kezdeményezéseket.
Olyan is megesik, hogy akit Európa eddig szánalmas jancsibohócnak, kiöregedett anarchistának tartott, azt itthon, mi magyarok felhasználjuk, önmagunk ellen, bizonyítandó, hogy lám, elégedetlen Európa.
 
Viszont a Cohn-Benditek másodpercnyi lányos kitörései hamar semmivé válnak, az ilyen bohócok még cirkuszba se kerülnek, az ilyen bolondokat pedig nem kezelik, csak kinevetik!
 
Kedves Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!
 
Ezen az ünnepségen ismét egységre hívom Önöket, Kiskutas iránti elfogultságra bíztatom Önöket, munkára kérem Önöket.
 
És további kitartó összefogásra, szeretetre.
 
Fogjuk tovább szorosan egymás kezét, úgy ahogy eddig, és ne csak a szabadság szédítő mélységét nézzék, hanem annak szikrázó magaslatait is!
 
Mert így kerek a világ, így teljes Magyarország, így teljes a magyar nemzet, így tudunk, gyarapodni mind szellemiségünk, mind pedig lélekszámunk tekintetében.
 
Éljen a szabad Magyarország, éljen a szabad magyar nemzet, éljen Kiskutas!
 
Isten áldja Önöket!
 
Kiskutas, 2011. március 15.
Halász Gábor
Kiskutas Napja 2010 - Halász Gábor polgármester ciklusértékelõ beszéde
„Ez a gyerek most megnyerte a választásokat, mert tévés, meg ismerik, de négy hónapot adok és kipucolják innen, nem fogja bírni. Rendezvényeket csinál addig, de építeni nem tud az semmit. Nyikhaj, gyütt-ment.”
Mondta valaki 2006. október másodikán.
Nem lett igaza. Építettünk. Lélekben, fejekben. És a végletekig elhanyagolt közös ingatlanok tekintetében is.
Mindhárom közösségi épületet felújítottuk mindössze négy év alatt.
Isten hozta Önöket, Benneteket Kiskutas Napján, 2010. augusztus 28-án!
Legelőször, és legnagyobb tisztelettel köszöntöm Kiskutas Népét, akik mindvégig kitartottak mellettem. Isten áldja Őket.
Tisztelettel köszöntöm Manninger Jenő urat, Kiskutas Napja védnökét, a Zala Megyei Közgyűlés elnökét, munkatársamat. Ismételt jelenléte több mint megtisztelő. Továbbmegyek:
Köszönöm azt, hogy amikor majdnem a szakadék szélére sodort az ostoba rosszindulat szele, Ő kezet nyújtott, és azt mondta, gyere Halász Gábor, ne kezdj focimérkőzést szántóföldön.
Úgy, ahogy a pofont, a segítő kezet sem feledem, soha. Köszönöm Elnök Úr.
Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Dr. Sifter Rózsa főjegyző asszonyt.
Kőkemény gondolkodásának az anyaság értékeivel alkotott vegyülete egyedülálló és példaértékű számomra.
Ölelem Körtvélyessy Zsoltot, életem egyik legfontosabb emberét.
Dr. Gulyás Gergelyt, országgyűlési képviselőt, az emberjogi és az alkotmány-előkészítő bizottság tagját, illetve alelnökét, kedves barátomat is köszöntöm!
Velünk van Kruchina Vince barátom is, aki a Központi Statisztikai Hivatal főmunkatársa, valamint Dr. Péterfalvi Attila, az Ombudsmani Hivatal vezetője.
És megtisztelő Papp Gábor úr, Hévíz város polgármesterjelölt barátom jelenléte is, aki mára harcostársam is. Szeretem Hévíz leendő polgármesterét, szeretem Ági feleségét és apró Családját.
Jó itt látni Őry Gábort, Pethőhenye polgármesterjelöltjét is.
Köszöntöm Boros Bánk Levente politológus barátomat, akit egy véletlen beszélgetés során ismertem meg akkor, amikor tébláboltunk a politikai kilátástalanság beláthatatlan dzsungelében.
Köszöntöm Baumgartner József barátomat, Nagykutas polgármesterét, akivel a leglényegesebb, és régóta várt egyezséget tudtam megkötni: közös dolgainkban együtt gondolkodunk, együtt lépünk.
Jóskára szeretnék még visszatérni
Köszöntöm Párom, aki végigvezet minket  a mai napon és haza is kísér majd, ha elfáradtam… Igazságtalanul és felelőtlenül kis időt szakítottam magánéletre az elmúlt néhány évben. De Ő kitartott. Köszönöm szépen, Kriszta.
És természetesen minden kedves vendéget tisztelettel köszöntök, Isten hozta Önöket Kiskutason.
Hol is kezdtük. 2006. Fűnyírás.
És a ráeszmélés: mi van a gaz mögött.
Romok. Régi értékeket megcsúfoló romok.
Bezárt, pókhálós, koszos, vizes, dohos Faluház. Bezárt, elképesztő kinézetű „szolgálati lakás” a Falu közepén, romos udvarral, összedőlt egykori disznóóllal és budival. A közösségi épületekben elszáradt egértetemeket találtam, koszt és bűzt.
Értéktelen, óriásra nőtt tujákkal eltakart, elhanyagolt kálócfapusztai Műemlékkápolna, 1753-ból.  
Felháborodott térségi politikai arcok, megújuló energiával hebegték:
Mit akar ez itt? Menjen vissza Budapestre!
Nem mentem. Nem megyek. Egyébként se’ pesti vagyok, hanem Szegeden születtem.
Azonnal munkához láttam, munkához láttunk.
Nem gazdasági adatokról szeretnék most beszélni és nem Magyarország és a vidék tragikus közelmúltjáról számokban.
A lényegről szeretnék beszélni Nektek.
Olyat éltünk át, amit csak néhányan reméltek. Lesz néhány aprófalu, akik megélik, átélik, túlélik a válságnak elnevezett mumust, amely valóban majdnem felmorzsolta az önkormányzati rendszert.  
Mi túléltük – „Csakazértisből”.
Szörnyen érzetem magam néhány Testületi Ülésen, hogy hogyan magyarázom el az életben maradás taktikáit. A horror időszak 2008-2009 volt.
Aztán maga a Testület volt, az, aki meglökött, menjél csak. Jól lépsz.
Micsoda bizalom felőlük. Köszönöm a Testületemnek a bátorságot és a hideg fejeket, ugyanakkor forró szíveket.  
Mi kicsiben megtettük, amit nagyban kellett volna. Emelt fővel összetartani és nem merni kicsinek lenni.
A nagy nemzetek erőssége ez. Az összetartó közösségek erőssége ez.
Én mindig azt harsogtam, mondom ma is:
Tessék az arcokat felemelni!
A vidék és a falvak sokasága a Teste az ország Szívének.
Test Budapestnek.
És fordítva is igaz: Budapest szíve értünk is dobog. Így van ez rendjén, kedves barátaim, kedves kiskutasiak.
Gondolkodnunk kell egységben, a jövőben is.
„A magyar szeresse, a magyar keresse a magyart.” – mondta Széchenyi.
Az együttes munkához a meggyőző többség megadatott áprilisban. Kérlek Benneteket, éljünk vele.
Kiskutast figyelve megállapítható: Jóval több a szövetségesünk, mint a javunkat nem óhajtó erősködő. E mögött hatalmas munka van. Ez a falusi kormányzás.
És miért lényeges ennek a minősége, független attól, mekkora egy település?
Mondok egy példát: Vajon egy tanult zenész hamisan, pontatlanabbul játszik, ha nem tízezrek előtt áll, hanem 100 ember ül körülötte?
Tapasztalatból mondom: nem. Sőt. Még jobban figyel a hangokra. Még a szemünkbe is néz, ha játszik.
Voltam szegedi diák, közben újságkihordó fiú hajnali 4-től fél 8-ig iskola előtt. Büszke Nemzeti Színházi növendék és tag, aztán tévés hét évig. Agyonterhelt kommunikációs tanácsadó és matematikából szigorlatozó közgazdászhallgató, ferde szemmel nézett bölcsésztanuló. És vagyok Kiskutas polgármestere. Ez a legkedvesebb tisztség számomra.
Köszönöm, hogy Önöket szolgálhattam Magyarország egyik legnehezebb négy évében: 2006-tól 2010-ig.
Munkámat folytatni kívánom, apró változásokkal, amelyről szólni szeretnék.
Az Országgyűlés ésszerű változásokat szavazott meg a közelmúltban, amely az önkormányzati rendszerben is változásokat hozott. Kiskutas esetében egy polgármester és négy képviselő választható október 3-án.
A jelenlegi Testület folytatni kívánja munkáját, kis személyi változásokkal.
Eddigi Alpolgármesterem, Molnár Gyula a továbbiakban nem tudja ellátni feladatát, mert munkája külföldre szólítja, ezért szeretném megköszönni áldozatos és töretlen munkáját.
Köszönöm azt, hogy megfogta a munka dolgos végét, példát mutatott a közmunkásainknak, kiállt a Falu ügyében végig, igazságosan, helyesen döntött mindig.
Gubiczáné Nagy Rózsa jelezte, hogy az eddigieken felül még egy zalaegerszegi népdalcsoportot bíztak rá, így minden estéje és délutánja elfoglaltságokkal terhelt. Tanítónő jelezte, hogy mivel az eddigi öt képviselő helyett úgyis csak négy lehet, Ő képviselőként nem, de a Falu kulturális életében továbbra is részt kíván venni. Indokait, mivel reális, megfontolt: elfogadtam.
Személyes megbeszéléseim során jelezte Nagyné Tóth Margit doktornő, Kupó Tiborné Zsófi és Hári Tímea képviselőtársaim, hogy amennyiben én is folytatom polgármesteri munkámat, azt készek tovább végezni velem.
Köszönöm eddigi kitartásukat, munkájukat, megbízhatóságukat, bátorságukat. Továbbra is számítok rájuk. 
Többek között az elmúlt néhány hónapos faluházi munka és az elmúlt négy évben tanúsított segítő szándék megnyilvánulása késztetett arra, hogy a következő önkormányzati ciklus képviselő-testületébe hívjam Hollós István urat. Hollós Istvánt a Testület megalakulása után szeretném felkérni Alpolgármesternek is. Hollós István igen mondott. Köszönöm. Kiskutas jól fog járni egy ilyen Alpolgármesterrel.
Így alakult ki Kiskutas további faluvezetése. Kérem Önöket arra, hogy szavazatukkal október 3-án támogassák Hári Tímeát, Hollós Istvánt, Kupó Tibornét és Nagyné Dr. Tóth Margitot.
Hamarosan minden család és ház kapni fog egy részletes beszámolót az elmúlt négy esztendőről és programot Kiskutas következő négy évével kapcsolatban.
És végül visszatérnék egy olyan emberre, aki meghatározó egyénisége a térségnek, és nem azért, mert azt gondolja, a falu azért falu, mert még nem nőtt város nagyságúvá, nem gondolkodik, a tájba nem illő lakóparkokban, nem akar rakétakilövő állomást, és esőerdő imitációt, mélytengeri úszómedencét Zala közepén.
Egyszerűen csak tisztességesen kormányoz 20 éve. Mindent látott és mindent tud, mit jelent a rendszerváltás után, az új magyar demokráciában helytállni tisztességgel, becsülettel. Ember a talpán, igazi polgármester, akivel lényeges, a jövőbe mutató tervekben sikerült megállapodni a közelmúltban.
A két falu szövetséget kötött, együttműködik, azóta nincs féltékenység, civakodás. Téma nélkül maradtak a rémhírkeltők és pletykaközpontok.
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, kedves vendégek, aki 20 éve helytáll testvérközségünk élén, nem más, mint Baumgartner József polgármester úr, akinek szeretnék átadni valamit.
(Kiskutas Polgármestere átadja Nagykutas Polgármesterének az Év Polgármestere Díjat, valamint egy hatalmas tortát adnak át.)
Gratulálok. A Jóisten áldjon kedves Jóska egészségben!
A polgármesteri tisztség egyik alappillére a tisztesség. A következő idézettel szeretnék Önöknek további ünnepi perceket kívánni:
Mark Twain mondta:
„Mindig legyél tisztességes! Ez majd sok embernek örömet okoz, a többi pedig megdöbben.”
Éljen Kiskutas, éljen Magyarország!
Halász Gábor: Vigyázat! A csomag politikai veszélyes hulladék
Vigyázat! A csomag veszélyes politikai hulladék
-  Gondolatok 2010. március 15-én –
 
Idén úgy jelentették, hogy nem jön össze a szikrázó napsütés március 15-én. Az emberek vágynak az első reményt adó napsugarak közösséget melengető simogatására. A szabadtéri ünnepség, idén először elmarad – hóesésről, hideg szélről szóltak a hírek -, ifjainkat, gyerekeket kímélendő, úgy döntöttünk ne próbáljanak hiába heteket. Tudom, nálunk Kiskutason, csak szabadtéri lehet egy negyvennyolcas közös emlékezet. Akkor is, amikor Budapesten kalitkába zárták a várost. Nekünk ugye könnyű: nem kell számolnia kordonépítésről kiállított áfás-számlák befogadásával az önkormányzat „gazdaságis” kolléganőjének.
 
Korábbi ünnepi megemlékezéseink alkalmával mindig elmondtam, fontosnak tartom, hogy a 21. századi ’48-as ünnepeink ne csak egy történelmi dátumra való visszaemlékezés legyen. 1848 persze a magyar történelem legfényesebb csillaga, de egyben örök ellenőrzőpont is számunkra. Ellenőrzőpont, ami felvillanyozza lelkünket. Rá kell kérdezni, legalább évente egyszer, hogy a Szabadságharc által vérrel szívbe írt európai, egyetemes szabadságjogok maradéktalanul érvényre jutnak-e.  A magyar nemzet legszebb virágcsokrát, az 1848-as szabadságjogokat igenis 2010-ben is tűzzel-vassal, ésszel-erővel védenünk kell, annak hiánytalan meglétét figyelő tekintettel óvni vagyunk kötelesek. Ez az egyik legfontosabb kötelesség, amit szem előtt tart egy hazafi.
 
Hazafi. Az államférfi fogalmának és tartalmának kiürüléséről már több alkalommal szóltam. A hazafi fogalma, jelentem, még nem üres. Egyre többször, nap mint nap találkozom a fogalom színtiszta megnyilvánulásával. Igenis, vannak ifjak és megtörtnek látszó, napi robottól kiégett, lelkükben suhancok, akik tiszta kézzel, országra-világra nyitott elmével, még tenni akarnak és tudnak Magyarországért. Akik ha lendületet is vesztettek mostanában, de hitet nem. Szívük helyén maradt.
 
Beszélnünk kell erről a roppant erőforrásról! Miért beszélni kellene róla? – kérdezhetik sokan, első ránézésre joggal -, hiszen a roppant akaratról és érzelemről, a hazaszeretetről nem beszélni kell, hanem ugye tettek kellenek. Igen, tettek kellenek, de a tett hevében is tisztán kell látnunk. Nem elég, hogy a fogat roppant erővel megrántja a kocsit, látni kell azt is, hogy merre visz minket – vagyis az ország szekerét.
 
            Látnunk, éreznünk kell, hogy Magyarország 2010 tavaszán, a kortárs magyar történelem, vélhetően egyik legnagyobb változása előtt áll. Együtt, a többség józan erejével talán kiszabadítható országunk a majd egy évtizede tartó helyben futásából, abból a hipermodern díszletekkel eltakart posványból, amelybe nemcsak lábunk és sorsunk, de lelkünk is majdnem elsüllyedt. A fullasztó bajok felszíne már nem csupán a nyakunkig ér: szánkat is eltakarja, hiszen mindegy mit mondunk. Kiabálunk, megunjuk, oszt hazamegyünk, ugye… Orrunkig ér a bajok tengere. Rossz szó a tenger, hiszen az még tiszta. Van erre más szó, de szóljunk illőn tizenötödikén. Egyedül a feltartott kezünk látszik. Segítséget kér.
 
            Be kell látnunk, tudnunk kell: segítség, külső segítség nincs – nem lesz. ’48-ban sem volt, ’56-ban sem volt. Van néhány úszóbajnok, akiknek kezük megfogható a bajok tengerében. Szinte minden közösségben van. Az életmentő feladat: meg kell találnunk egymás kezét. Meg kell találnia a bajnokok kezét a fuldoklóknak – erősnek a gyengét, elbotlónak a szálfaegyenes segítőt. Ma, 2010-ben ezt is jelenti ’48 szelleme.
 
            Meg azt is, hogy tisztán lássunk. Tisztán lássuk, hogy a hangos, erőszakos segítségnyújtó, most épp nemzeti színűre festett, egy éve mikroszkóppal sem látható kezek csoportja ma milyen eredményesen befolyásolja a változásra szomjazó, főként fiatal tömeget. Tisztán kellene látnunk, hogy a tiszta erő színváltó-politikája tiszta erővel téveszt meg minket! Fel kell, hogy tűnjön az alapvetés: Magyarország akkor is a magyaroké, ha azt nem írjuk óriásplakátra.
 
Tisztán kellene látnunk, hogy e nyomorultul sikító hangot megütő csapat ugyanakkor történelmi jelentőségű csomagot nyújt felénk. Nincs külső szándék, módszer, amellyel összerendezhető az, ami most egy helyre tart. Szétnézve az erőszakos hangoskodók között, még a rövidlátó is könnyen észreveheti, szemüveg sem kell hozzá, hogy nem a szél, hanem az érdek hordott össze minden demokratikus erővonalról lepattanó elemet. Az esélytelenek érdekcsapatában látható olyan, akinek hamisított Gucci zakójából, a laposüveg mellől még most is kilóg a vörös párttagkönyv, mint az újkori magyar demokrácia elképesztően nagy lólába, vagy olyan is akad, aki a 3/2-es súgócsapat tanulatlan tisztje, ugyanakkor jelenleg a magyar gazdaság harsány fejlesztőjeként aposztrofálja magát önmaga kiadványaiban. No, de legyünk már egy kicsit nagyvonalúak! Nem véletlen szól fülünkbe időnként még most is oly erővel, hogy a múltat végképp el kéne már törölni… Nem „köll” azt firtatni ugyebár!
 
És persze nem szabad elfelejtenünk a megtévesztettek népes táborát. Köztük sok a fiatal, a harsány szókimondást kereső. Keresésük természetes és fiatalos. Meg kell érteni őket, és ködlámpát kell gyújtanunk nekik. Ha tisztán látnak, majd tisztán cselekednek, az eszük megvan hozzá.
 
Az esélytelenek érdekcsapatának mostanában semmi sem drága a hatalom apró morzsájáért. Az elmúlt évek tragikus kormányzása és a hatalom megtartásáért folytatott botránygerjesztő cselekmények teret adtak és felhizlaltak egy, az ország testében rákos gócként éktelenkedő, politikai csoportosulást. Valóban radikálisok. Radikális hatalomszerzést folytatnak. Ehhez jó a jelmez, jó a díszlet, jó nagy a hangerő, és még pénzügyi muníció is van. A szupermodern néphülyítés térnyeréséhez persze jó média szükséges. Elég kicsit rombolni, zsidózni, cigányozni, buzizni, kiabálni, bakancsot húzni és jön a közszolgálati és a kereskedelmi média… Egyszerű ez – mondta József Attila is: „Lement a nap nyugaton, feljött a nap keleten. Egyszerű ez, él az, aki eleven.”
 
Félek attól, hogy rossz szokásainkhoz híven, megint utólag vesszük észre, kik ők valójában és milyen érdekek bújnak meg a villámsebesen épített barikád mögött.
 
1848 emléke kristálytisztán jelzi a magyar demokrácia útját. Most nagy szükség lenne a tiszta, higgadt, művelt elmék közbenjárására, szavára, tettére. És erős kezekre, hogy eltolják Magyarország ügyeitől a hőbörgő, nagyotmondó erőszakot. A nemzet íróasztaláról le kell söpörni a gyanús iratgyűjtőbe bújtatott megtévesztő lapokat.
 
Igen, szerencsés is lehet, hogy a pillanatnyi érdekek összehordták, csomagba rendezték ezt a politikai hulladékot! Jól látható, jól hallható, jól megkülönböztethető csomag ez. Egy mozdulattal be lehetne kötni a fekete csomag száját, és ki lehetne dobni a magyar demokrácia szemétgyűjtőjébe!
 
Kedves Hazafiak, Tisztafejű Polgárok! Egyre azonban vigyáznotok kell, vigyáznunk kell: Ez a politikai hulladék, ez a csomag, veszélyes hulladék!
 
Éljen a magyar demokrácia, éljen a szabadság!
 
 
Halász Gábor, Budapest, 2010. március 15.

««« ««  1 | 2 | 3  »» »»»
Térfigyelő
A Kálócfapusztai Szűz Mária Neve Kápolna tovább »
Kálócfapuszta kápolna
GALÉRIÁINK tovább »»
LAPOZGATÓ tovább »»
Együttműködő partnerek:
Helikon rádió
Zalai Hírlap
V. kerület
Nagykutas
eMagyarország
Festetics Kastélyszálló Szeleste
© 2008-2014. kiskutas.hu! Minden jog fenntartva! Webmester: Geszta