„Láthatsz, hogyha tengert úszunk át, Felhőkről lábat lógatunk, Ezek mi vagyunk a szabadság vándorai Szökünk a sötétség elől, Falakon átrohanunk, Ezek mi vagyunk a szabadság vándorai.
Nem tudjuk még mi hajt, A boldogság vagy a keserűség Az egyik biztos hív, a másik biztos, Hogy eltaszít rég ezért menni kell, Addig, míg így van.
Azt sem tudjuk még, Hogy meddig tart ez az utazás Meddig száll velünk A cél felé ez a vitorlás Addig is menni kell Azt hiszem, hosszú az út.”
Énekli Demjén Ferenc felsorolhatatlan számú díjjal rendelkező zenészünk és költőnk, aki több mint 400 dalában keresi a szeretetet, a szerelmet, és a szabadságot.
Vannak, akiket a történelem, a Jóisten és a saját akaratuk, olyan helyzetbe kényszerít, hogy a szabadságért, az ember alapjogáért harcolnia kell, ütköznie kell, vérét kell adnia.
A Márciusi Ifjak megtették ezt. Emlékük ma is él, tettük gyümölcsét természetes jogaink egyikeként élvezzük.
Látnunk kell, hogy a vérrel írt szabadság felelőssége óriási. Az ünnep éppen olyan súlyt helyez felnőtt vállunkra, mint amilye felemelő ilyenkor hallgatni a Nemzeti Dalt, nézni a lobogónkat és beszippantani a friss, tavaszi levegőbe.
Igen, szabadok vagyunk, de nem is fogja senki a kezünk. Felnőttek vagyunk, és ha elbotlunk, egyedül kell felállnunk. Látszólag ez egyszerű, érthető, ugyanakkor mindig megijedünk, amikor rájövünk, hogy lényegében nem atyáskodik felettünk – mellettünk senki.
Minden évben elmondom, hogy a szabadságért a magyar nép mennyi vért ontott. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy a magyar honon és nemzeten legalább annyiszor gázoltak át országok, hatalmak, politikai hullámok, mint ahányszor mi magyarok gázoltunk át, saját honfitársunkon, gázoltunk át saját magunkon.
Alig volt példa valódi testvéri, nemzeti összefogásra, oly kevésszer fogta szorosan magyar a másik magyar kezét, hogy isteni csoda, hogy még létezünk itt, Európa közepén.
Valahogy mindig az út elején, vagy közepén, de mindenképpen a küldetés beteljesítése előtt, mi magyarok feladjuk, szétszéledünk, miközben egymást okoljuk és magyarázzuk, miért nem értünk az út végére.
A viták viharában végül tényleg bebizonyosodik és ki is mondjuk, hogy az óhajtott célt nem értük el.
Nem értük el, mert feladtuk.
Mert félbehagytuk.
Mert a rajtvonalnál egymás lábára léptünk.
Mert a nekirugaszkodás helyett az első lépés a másik elgáncsolása volt.
Mert keserűen irigyek voltunk és nem bíztunk egymásban.
Más a helyzet velünk, kedves Barátaim, itt, Kiskutason!
A túlnyomó többség kőkeményen kitartott, közös vállalásainkat nem adtuk fel, nem hagytuk félbe. Terveinket nem engedtük megtorpedózni, nem hittünk a rémhírkeltőknek és nem hittünk választási kalandoroknak.
Nem engedtünk a 48-ból!
Ugyanakkor nem voltunk hitetlenek.
Hittünk egymásban. Én hittem magamban és bennetek, Ti hittetek a közösségben és bennem.
Ez a bizalmi szövetség az alapja és alfája annak, hogy terveink célba értek és célba érnek.
Ez a szövetség pedig nem kapna teret és levegőt a szabadság eszméje és hétköznapi beteljesülése nélkül. Ezért is fontos 2011-ben a 48-as szabadságharc és forradalom vívmánya. A szabadság.
Ma a hétköznapi harcosokról, a mindennapok hőseiről, és áldozatvállalóiról kell szólnom, róluk is beszéljünk, rájuk is gondoljunk.
Azokra, akik a létbizonytalanság küszöbén bíznak a tisztességben és a becsületben, kezük dolgos, szívükben szeretet, lelkükben kitartás.
Ők azok, akik hajnalban kelnek, hidegben buszra várnak és néma közönnyel jegyzik margóra: örülni kell, hogy van mivel, és van hova járni dolgozni.
Ők azok, akik fillérekért tanítanak, gyógyítanak és ők azok, akiket a kristálytiszta hazaszeretet tart vissza attól, hogy itt hagyjanak minket, és máshol keressék boldogulásukat.
Ők azok, akik gyermeket nevelnek, és fogalmunk sincs, milyen világ vár fiukra – lányukra, mert kényszerűen elfogadott létforma lett a tervezhetetlen sors.
Hölgyeim és Uraim, mindezek ellenére hiszek abban, és úgy gondolom, sőt, meggyőződésem, hogy a remény és a bizakodás most nem alap nélküli.
Van néhány jelentéktelen törekvés szétzilálni az egységet, idézőjelbe tenni a szükségszerű kezdeményezéseket.
Olyan is megesik, hogy akit Európa eddig szánalmas jancsibohócnak, kiöregedett anarchistának tartott, azt itthon, mi magyarok felhasználjuk, önmagunk ellen, bizonyítandó, hogy lám, elégedetlen Európa.
Viszont a Cohn-Benditek másodpercnyi lányos kitörései hamar semmivé válnak, az ilyen bohócok még cirkuszba se kerülnek, az ilyen bolondokat pedig nem kezelik, csak kinevetik!
Kedves Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!
Ezen az ünnepségen ismét egységre hívom Önöket, Kiskutas iránti elfogultságra bíztatom Önöket, munkára kérem Önöket.
És további kitartó összefogásra, szeretetre.
Fogjuk tovább szorosan egymás kezét, úgy ahogy eddig, és ne csak a szabadság szédítő mélységét nézzék, hanem annak szikrázó magaslatait is!
Mert így kerek a világ, így teljes Magyarország, így teljes a magyar nemzet, így tudunk, gyarapodni mind szellemiségünk, mind pedig lélekszámunk tekintetében.
Éljen a szabad Magyarország, éljen a szabad magyar nemzet, éljen Kiskutas!
