KISKUTAS község honlapja

„1848. március 15-e jelkép lett: a kivívott szabadság megőrzésének és az elveszett szabadság visszaszerzésének szimbóluma. A magyarság 1860 óta nemzeti ünnepének tekinti ezt a napot, függetlenül attól, hogyan vélekedett erről a mindenkori hatalom. 1848-ban ezen a napon nyomtatták a magyar sajtó első szabad termékeit, a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt. 1990 óta ezt a napot a magyar sajtó napjaként is ünnepeljük. A pesti diákok először 1860-ban döntöttek úgy, hogy nyilvánosan megemlékeznek március 15-éről. A hatalom erőszakszervezete nem volt elég ügyes, hogy az eseményt megakadályozza. Az összegyűlt tömeg feloszlatásához azonban érzett magában elég erőt és bátorságot. A császári katonaság tüzet nyitott. Az erőszakos fellépés rövidtávon eredményes volt: a tömeg feloszlott. Hosszabb távon azonban éppen az ellenkezője történt annak, mint amit a beavatkozástól reméltek. A nyolcvanas évek végére rendszeressé váltak a rendszerellenes csoportok fővárosi demonstrációi. Csúcspontjukat ezek a megmozdulások 1987-89-ben érték el, amikor több tízezren hömpölyögtek a pesti Petőfi szobortól a budai Bem szoborig. Március 15-e ezzel ismét visszanyerte régi jelentését: a szabadság és a függetlenség ünnepe, valamint a lázadás szimbóluma lett. A hatalom, amely mögül már hiányzott a külső támogatás, lábhoz tett fegyverrel figyelte az eseményeket. Most 2007-et írunk. Arra kérem Önöket: beszéljünk nyíltan. Március 15-e a függetlenség, a szabad sajtó és a véleménynyilvánítás szabadságának ünnepe. Tudom, unásig hallhattuk a televízióban, hogy ne foglalkozzunk politikával március 15-én. Pedig ez az ünnep, véleményem szerint a legszebb nemzeti ünnep, pontosan arról szól, hogy az emlékezésen túl, önvizsgálatot tartsunk, önvizsgálatot tartson a nemzet, hogy a kivívott szabadságjogok maradéktalanul teljesülnek-e! Múltunk és a jelenünk, majdan a jövőnk, összefüggő lánc. A 48-as eseményeket nem lehet csakis a múltból kiragadva vizsgálni. Amit akkor a Magyar Nemzet kikövetelt és elért, kutya kötelességünk maradéktalanul megőrizni. Ennyivel tartozunk magunknak és a szabadság eszméjének. Magunkról és a nemzetről, külön nem beszélhetünk. A nemzet és az ország, akárhogy is próbálják egyesek elmaszatolni ezt a tényt, mi vagyunk. A Magyar Nemzet mi vagyunk. Tudom azt is, hogy a legújabb kérés hozzánk az: ünnepeljünk csendesen, visszafogottan, esetleg maradjunk otthon, vagy utazzunk el. Az, hogy ez a kérés elhangozhat ebben az országban, szégyen. Ez a nép, a történelem során mindig is pontosan tudta, mikor kell, és mikor nem szabad csendben maradni, mikor kell utcán ünnepelni, és mikor otthon. Beszéljünk őszintén! Nem merünk szólni, vagy az asztalra csapni akár, mert félünk, hogy bajunk eshet. Inkább hallgatunk. Félünk, hogy megbélyegeznek minket, elbocsátanak a munkahelyünkről, vagy lerohannak a rendőrök. Sokaktól hallom: úgy érzik, visszaköszönnek a nyolcvanas évek emlékei. A békés véleménynyilvánítást is manapság rendzavarásnak, a csőcselék tiltott gyülekezésének hívják, amit szét kell oszlatni. Oszlatás helyett vagy mellett okokat keresnünk! Meg kell tudnunk válaszolni, hogy az októberi események miért történhettek meg ma, Magyarországon? Miért lehetünk ilyen ingerültek? Azért, mert a nemzet, szinte mindenféle szempontból becsapva érezte és érzi magát. A jelenlegi magyarországi helyzettel szembe kell néznünk, hiszen emberek vagyunk és nem struccok. Mivel így magunk közt vagyunk, gondolatban utazzunk kicsit. Ugorjunk vissza a 2002-2003-as esztendőre! Minden gazdasági mutatót figyelve és vizsgálva, Magyarország volt a zászlóshajó, a közép-európai országok közül. Bal-és jobboldali politikusok és nemzetközileg elismert szakemberek egyöntetű véleménye az volt, hogy olyannyira kedvezőek országunk gazdasági mutatói, hogy az eurót 2007-ben bevezethetjük. Muszáj megjegyeznem: Magyarország külső adósságállománya akkor mintegy 7000 Mrd forint volt. Azóta 5 év telt el. Jelenleg ez az adósságállomány, több mint 15. 000 Mrd forint. Ez a mi közös adósságunk. Az Önöké és az enyém is. Ez közös ügy, közös tragédia. Mára minden egyes gazdasági és társadalmi mutatót tekintve Magyarország a legutolsó helyezést kapja az Európai Unióban. Többek közt ezért vagyunk Európa legdepressziósabb emberei, ezért vezetünk az öngyilkosságok számában, ezért látjuk a legsötétebben a személyes jövőnket, és sajnos ezért vagyunk valószínűleg ingerültek. Ezekről az égető kérdésekről, politikai meggyőződésünktől függetlenül, de beszélnünk kell. Nyíltan és józanul. Jegyezzük meg: az ország teste mi vagyunk! Nem lehet ezt a testet összeszabdalni, megműteni a mi beleegyezésünk nélkül! És március 15-én, a szabadság ünnepén, merni kell kimondanunk azt is, nem kérheti, nem követelheti senki, hogy a rajtunk végzett operációt, még ha szükséges is, csendben, a fájdalmat elfojtva viseljük. A demokrácia valóban azt jelenti, hogy négyévente közösen megválasztjuk, ki és kik kormányozzák országunk ügyeinket. A közös választásunk eredményét tudomásul kell vennünk. Azonban arra felhívnám mindannyiunk figyelmét: Ne higgyünk a sajtót elárasztó és félelmet generáló rémhíreknek, mindenáron maradjanak szókimondók és bátrak, kitartók és erősek, büszkék és türelmesek. A káosz és az igazságtalanság mindig elbukik, a hazugságok lelepleződnek, a hazugokat elsöpri a történelem! Ezért mégegyszer mondom: legyünk türelemmel. Persze, nem csak várni kell jobb időket! Egymást kell segítenünk, hogy meg is élhessük a jövőt. Ép lélekkel, tiszta fejjel, egészségben. És ne feledjük el Kiskutason soha: mi már megmutattuk, hogy erősek, összetartók, önzetlenekés bátrak vagyunk. És nem utolsó, hanem legelső sorban: szabadok. Ez a legszebb dolog, amit ünnepelni lehet ma, március 15-én. Márciusi ifjak! Petőfi, Jókai, Vasvári, Irinyi és a többiek! Köszönjük Nektek! Ők annak a nemzedéknek a tagjai, amely radikális változást követelt. Egyenlőség, szabadság, testvériség! Mert ezt kívánta, ezt kívánja a Magyar Nemzet.”